Nád Bolygó by Zary Fekete (with assistance from Éva Szegő)

Switch to English version

Elrejtve a Föld árnyékában, a bolygó túloldalán megbújva, nádból és fűzfából szőve létezik egy halvány gömb, aminek a tüzes szívéből egy a Földet védő fényes pajzs sugárzik. Igen, forróbb melegség érkezik a Napból, ahonnan a mindennapi fény sugárzik, de egy hűvösebb melegség viszont a Nád Bolygóból ered, és ez az erő türelmesen vár az alkonyatban, a növekedés és egyensúly melegsége.

Egy öregember állt a domb tetején és észak felé nézett. Mögötte egy fiatalember. Az öreg egy sötét boltívre mutatott, ami a horizonton halványan láthatóan lebegett, a belsejében lévő tűz kioltva.

Az öreg tovább nézte az eget, közben kivett a kabátjából egy meg nem gyújtott fáklyát. Intett a fiatalembernek, és kezébe adta a durva eszközt. Szavak nélkül is értették egymást. Majd a fiatalember elindult észak felé.

A fiatalember a világ tetején állt. A távolba nyújtózkodó híd, amin állt, szinte lehetetlen csavarral a közepén, mint fehér szalag lebegett az égben a világ fölött. A fiú kihúzta a fáklyát a kabátjából és tüzet csiholt. Egyszer, kétszer. A harmadikon megszületett a kis láng.

Rálépett a hídra, és a világ lefordult alatta, mintha a híd egy orsó lenne, ami az eget az űrben tartja. A híd volt az egyetlen szilárd pont az üres mindenségben a fiú körül. Lépett, egyik láb a másik után, és hamarosan a világ elfogyott, míg csak egy kis kék labdának nem tűnt, ami az idők kezdete óta forog a Nap körül.

A híd egy fekete űr fölött ért véget. A fiatalember lefelé nézett, és a Nád Bolygó forgó belsejét látta. Fűzfa tőkék nyújtózkodtak és forogtak alatta a sötét mélyedésben. A fiú visszanézett a kicsi Földre, ahonnan jött. Halkan, mozdulatlanul feküdt a bolygónk az űr völgyében.

A feje fölé emelte a fáklyát és ugrott. A Nád Bolygó gravitációja egyenesen a fűzfa szívébe húzta.

“Mi az?” A gyermek felnézett az esti égre, és ujjával a felhők között táncoló színes fényekre mutatott.

“A sarki fény,” mondta az anya. “Itt délen általában nem látható.”

“Honnan jön?”

Az anya a telefonját nyomkodta zavarodottan. “Nem tudom, kicsim.”

A kislány ismét az égre nézett. “Mintha a fény ágak között szűrődne át. Olyan, mint a fény a falevelek között. Vagy az ágak között.”

Bio

Zary Fekete grew up in Hungary. He has a debut novella Words on the Page out with DarkWinter Lit Press and a short story collection To Accept the Things I Cannot Change: Writing My Way Out of Addiction out with Creative Texts. He enjoys books, podcasts, and many many many films. Twitter and Instagram: @ZaryFekete

Author's note

The common reed, found surrounding most still bodies of water throughout Central Europe, is a culturally appreciated phenomenon in the country of Hungary. Many newspaper pieces have been written, usually in the lead-up to summer, recalling the author’s childhood memories associated with leisure time spent on the Balaton lake shore, looking out at the sunset’s rays scattered through the gently rustling plants. Indeed, many Hungarian poets have written fondly about their own reed memories as does János Vajda in his poem “On a Reed Lake”, “Edges of reed groves…they manifest, they appear. An image of the rotating present.”

Vajda has his pulse on the nation’s heart in his poem as he highlights the iceberg-like nature of the slender plants, soft and almost weightless above the water’s surface while firmly anchored into the lakebed and crucial to the self-cleansing nature of Hungarian lakes and ponds. Does the reed perhaps touch on the Hungarian citizen’s perspective on themselves? Hungary has an over 1000-year history in Central Europe, yet the small country has often found itself tossed between competing visions of the future in conflicts and political worldviews. Throughout the nation’s history, however, the Magyar country and its people remain proudly planted in Central Europe and nurture a distinctive national character which has never been overwhelmed by the tides of historical change.

This brief science fiction piece was written with one eye on the value of the common reed and one on the mythological tradition of various plants in Hungarian folklore. The following story imagines the reed as a planet-sized necessity for the earth, hidden in the world’s shadow, invisible to human eyes yet made manifest through certain twists of light, especially during active solar winds when the northern lights are visible in the north sky. This past May many countries were afforded a special treat when the northern lights ventured far to the south of where they are typically glimpsed, a phenomenon that led one Hungarian author, Mónika Landy-Gyebnár to write, “On the night of May 11th and into the dawn hours of May 12th was viewable the aurora borealis which we can safely say: whoever managed to observe it had one of the most beautiful experiences of their life.”